---

Új űrhajók a láthatáron

SpaceX Crew Dragon

---

2020-ban az Egyesült Államok visszatért az űrhajósokat az űrbe önerőből és saját járművel juttató nemzetek sorába a SpaceX vállalat Crew Dragon névre keresztelt űrhajójával. Ez az első olyan űrjármű az űrhajózás történetében, amelyet egy magánvállalat tervezett, építetett és üzemeltet. A Crew Dragon büszkélkedhet a 21. század első új űrhajótípusának címével is. Ezen írásban közelebbről is megvizsgáljuk a Dragont kitérve annak történetére, felépítésére és képességeire.

A NASA az űrrepülőgép korszak lezárásának előestéjén, 2010-ben hirdette meg a Commercial Crew Program nevű új projektjét. Az űrhivatal űr- és repülésipari nagyvállatok bevonásával szeretett volna kifejleszteni egy olyan biztonságos, megbízható és költséghatékony új szállítórendszert, amivel megoldható a nemzetközi űrállomás legénységének és ellátmány utánpótlásának szállítása. A NASA célja az volt, hogy az űrhajó gyártásától kezdve az összeszerelésén át a repülésre való felkészítéséig és a repülés irányításáig mindent az adott vállalatokra bíz, miközben az űrhivatalnak csak az űrhajósokat és a szállított rakományt kell biztosítania. 2010-ben első körben a Blue Origin, LCC-t, a Boeing Company-t, a Paragon Space Development Corporation-t, a Sierra Nevada Corporation-t és a United Launch Alliance-t választotta ki a NASA, egy évvel későbbi második körben pedig a Space Exploration Technologies, azaz a SpaceX is bekerült a programba. A NASA a programban szereplő vállatok közül a SpaceX-et, a Boeing-t és a Sierra Nevada Corporation-t kérte föl arra, hogy dolgozzák ki a saját szállító rendszerük terveit. 2014-ben végül a Boeing és a SpaceX terveit fogadta el az űrhivatal és szerződés keretében felkérte a két vállalatot a saját szállítórendszerük kifejlesztésére és tesztelésére. 2015-ben a NASA négy űrhajóst - Bob Behnken, Eric Boe, Doug Hurley és Suni Williams - jelölt ki arra, hogy tapasztalatukkal segítsék a SpaceX és a Boeing munkáját. A 2002-ben alapított SpaceX már 2008 óta fejlesztette a saját teherűrhajó típusát, a Dragon 1-et. A Dragon 1 egy hermetizált kabinból és egy műszaki egységből állt. A 6,1 m magas, 3,7 m átmérőjű, üresen 4,2 t tömegű űrhajó hermetikus kabinja 10 m3, nem hermetikus része pedig 34 m3 térfogatú volt. Maximum 6 t rakományt tudott az űrállomáshoz szállítani. A hermetizált kabint ellátták hő pajzzsal, ezáltal a Dragon 1 lett az első olyan teherűrhajó az űrkutatás történetében, amelynek kabinja képes visszatérni és rakományt visszahozni a földre. A műszaki egység oldalán két kinyitható napelem szárnyat helyeztek el, ezek látták el az űrhajót energiával. A teherűrhajó automatikusan közelítette meg az űrállomást, ahol a Canadarm 2 robotkarral fogták meg és kapcsolták hozzá egy szabad dokkoló gyűrűhöz. 2012 és 2020 között huszonegy Dragon 1 repülésre került sor, ebből pedig húsz alkalommal szállítottak rakományt a Nemzetközi Űrállomáshoz.

A SpaceX mérnökei az új űrhajó megtervezésénél a Dragon 1 teherűrhajóból indultak ki. Az új űrhajó két változatban készül, a Crew Dragon űrhajósokat szállít majd, a Cargo Dragon pedig rakományt. A Cargo Dragon váltja le a Dragon 1-et a teherűrhajó szerepkörben. A Crew Dragon egy teljesen autonóm űrhajó, amely képes maximum hét személyt biztonságosan alacsony Föld körüli pályára juttatni és onnan visszahozni. Az irányítását a fedélzeten lévő asztronauták, vagy automata üzemmódban a kaliforniai Hawthorne-ban lévő SpaceX irányító központ végzi. A NASA küldetések személyzete maximálisan négy fő. A 8,1 méter magas űreszköz két részre tagolódik: a csonka kúp alakú hermetikus űrkabinra és a henger alakú műszaki egységre. A kabin az aljánál 3,7 méter átmérőjű, nagyjából 4,5 méter magas, 9,3 köbméter térfogatú, három ablakkal és egy beszálló ajtóval rendelkezik. A kabin tovább osztható a következő részekre; nyomás alatt lévő legénységi tér, műszaki rész, a nyitható orrkúp alatt lévő dokkoló berendezés és hő pajzs. A legénységi tér tartalmazza a négy asztronauta egymás mellett lévő üléseit, az űrhajó irányításáért felelős és a fedélzeti berendezések működését kijelző három érintőképernyővel rendelkező műszerfalat és egy függönnyel elválasztható illemhelyet. A négy űrhajóson kívül további rakományt is el lehet a legénységi térben helyezni. A csonka kúp alakú kabin alapjához közel, a legénységi tér alatt helyezkedik el a műszaki rész, amelyben a pozicionáló hajtóműrendszer Draco fúvókái vannak elhelyezve. Az orrkúp alatt is találunk Draco fúvókákat, illetve itt helyezkednek el a vezérlés, irányítás és navigáció szenzorjai. Az orrkúp feladata a fellövés során a dokkoló berendezés megóvása a sérülésektől, illetve a megfelelő áramvonalas alak biztosítása. A pályát elérve kinyílik és egészen a visszatéréséig nyitva is marad. A kabin orrán elhelyezkedő APAS dokkoló gyűrű megfelel a nemzetközi dokkoló rendszer szabványnak, 12 darab kapcsolózárral rendelkezik és a Nemzetközi Űrállomáson lévő két darab nemzetközi dokkoló adapterhez tud vele kapcsolódni az űrhajó. A kabin alján helyezkedik el a hő pajzs, ami fenollal impregnált karbon (PICA-X) anyagú csempékből áll. A PICA-X csempék rossz hővezető képességűek és nagy párolgáshővel rendelkeznek. A légkörbe való visszatéréskor a csempék külső széle elszenesedik, miközben a rossz hővezető tulajdonsága miatt megóvja a kabin többi részét a súrlódásból keletkező hő káros hatásaitól.

A kabin oldalán négy darab hajtómű rekesz van elhelyezve, mindegyikben egy darab Draco és két darab SuperDraco rakétahajtóművel. A Dragon két hajtóműrendszerrel rendelkezik, a pozicionáló hajtóműrendszerrel és a mentőrendszerrel. A pozicionáló hajtóműrendszer 16 darab Draco rakétahajtóműből áll, amelyek feladata az űrhajó pozicionálása és pályamanőverek végrehajtása. Egyenként 400 N tolóerővel rendelkeznek. A Draco hajtóművek a kabin műszaki részében, az oldalsó hajtómű rekeszekben és az orrkúp alatt helyezkednek el. SuperDraco mentő- és fékező rakéták szerepe a start során fellépő hiba esetén az űrhajó kabinjának eltávolítása a rakéta közeléből, valamint leszállásnál a talajtérés előtt a kabin lassítása. Tolóerejük egyenként 73 000 N. A hajtómű rekeszekbe párosával összesen 8 darab SuperDraco rakéta kerül beépítésre. Hajtóanyaguk monometil-hidrazin és dinitrogén-tetroxid. Az orrkúp közelében került elhelyezésre az ejtőernyőrendszer, két stabilizáló ejtőernyővel és négy darab főernyővel. A szintén 3,7 m átmérőjű, 3,6 m magas, 37 m3 térfogatú hengeres alakú műszaki egység külső felületének egyik fele napelemekkel borított, a másik felén pedig a felesleges hőt kisugárzó radiátorok helyezkednek el. A műszaki egység külső felületén 90°-onként egy-egy repülést stabilizáló vezérsíkot található. A műszaki egység belsejében további ellátmány és felszerelés szállítására van mód. Az egység nem újrafelhasználható. A kabin visszatérése előtt leválasztják róla és a légkörbe érve elég.

A Dragon utasainak életben tartásáért az ECLSS (Environmental Control and Life Support System) rendszer felelős. A rendszer feladata a legénység számár szükséges oxigén szint biztosítása, a szén-dioxid megkötése, a kilélegzett levegőben lévő pára kivonása, a kabin hőmérsékletének és a nyomásának a megfelelő szinten tartása. Emellett az ECLSS felelős a vészhelyzetek során fellépő kabinnyomás csökkenésének mérsékléséért és a fedélzeten keletkező tűz eloltásáért. A kabinban lévő nyomásálló térben a CCT-REQ-1130 szabályzat alapján a következőket kell biztosítani: a nyomás értéke 96,5 és 102,7 kPa között, a levegőben lévő oxigén parciális nyomása 19,4 és 22,7 kPa között kell, hogy legyen, a szén-dioxid parciális nyomása nem érheti el a 4 Hgmm-t. A hőmérséklet 18,3 és 26,7 °C között, a relatív páratartalom pedig 25 és 57 % között kell, hogy legyen. A kabinban nitrox gázkeverék légkört tartanak fent, amely 23 % oxigénből és 77 % nitrogénből áll. Az űrhajó készletei 5 nap szabad repülést tesznek lehetővé. Az ECLSS elemei redundánsak, minden elem esetén kettő-három azonos áll rendelkezésre. Hiba esetén a tartalékok bármikor át tudják venni az elromlott elem szerepét. Az ECLSS a következő részekre osztható: nyomásszabályzó rendszer, levegő megújító rendszer, légkondicionáló rendszer, hőmérséklet szabályzó rendszer és ox-nitrox rendszer. Az ECLSS rendszer elemei a túlnyomásos legénységi térben helyezkednek el, nagyrészük a kabin alján.

A nyomásszabályzó rendszer elemei az aktív szellőztető szelepek. Az aktív szellőztető szelepek feladata a nyomás kiegyenlítése a Nemzetközi Űrállomással való kapcsolódáskor és a légkörbe való visszaérkezéskor, valamint a maximális értéknél nagyobb nyomás esetén a nyomás csökkentése. Az ox-nitrox rendszer alapját kétszer három darab réz-nikkel-cink ötvözetből készült tartály együttes alkotja, amelyből egy-egy oxigént és kettő-kettő nitrogént tartalmaz. A rendszer egy csőhálózat segítségével kapcsolódik a kabinhoz és az űrhajósok űrruháihoz. A kabin falának megsérülése esetén a sérülés mértékétől függően az ox-nitrox rendszer felelős a nyomás fenntartásáért. 15 mm átmérő alatti sérülés esetén a rendszer annyi gázkeveréket áramoltat be a kabinba, amennyivel kabinnyomást 55 kPa fölött lehet tartani. Ennél nagyobb sérülés esetén a rendszer leállítja a kabinba történő áramoltatást és csak az űrruhákba áramoltat a gázkeverékből. Dehermetizált visszatérésnél a rendszer annyi nitroxot juttat a kabinba, ami elegendő a növekvő külső nyomás ellensúlyozására. Erre azért van szükség, hogy a növekvő külső nyomásból fakadó erők nehogy összeroppantsák a dehermetizált kabint. A kabinban keletkező tűz esetén a rendszer nitrogént használ a tűzoltáshoz. Leszállás során a rendszer hideg nitrox gázt kever a kabinban és az űrruhákban áramoltatott gázkeverékhez és így biztosítja azt, hogy a belső hőmérséklet maximum 29,4 °C-ig emelkedjen. A levegő megújító rendszer elemi a lítium-hidroxid szűrők, amelyek kivonják és megkötik a levegőben lévő széndioxidot, a szénszűrők és a HEPA filterek, amik a levegőben lévő szennyeződéseket és részecskéket szűrik ki és az ioncserélő gyantával feltöltött ammónia szűrő, amely az illemhely használatakor keletkező ammóniát köti meg. A kabin légkörében lévő felesleges nedvességet a Nafion-membrános párátlanítók távolítják el. A membrán egyik oldalán a nedves levegő, a másik oldalán pedig vákuum van. A membránok a nedvesség számára átjárhatóak, a levegő számára azonban nem, így a felgyülemlő vizet a vákuum alatt lévő csövön keresztül kiszippantják az űrbe. A Nafion-membránok nagy előnye, hogy nem igényelnek elektromos áramot a működésükhöz illetve, nincs szükség a felhalmozott folyadék tárolására, így energiát és helyet spórolnak. A megtisztított levegő a kabin ventilátoron keresztül áramlik vissza a legénységi térbe. A kabin ventilátorból három van, mindig egy üzemel a többi pedig tartalékként szolgál. A ventilátor össze van kötve egy hőcserélővel, amivel a visszaáramló levegő hőmérséklete beállítható. Légkondicionáló rendszerhez tartoznak a műszaki egység oldalán elhelyezett alumínium panelekből álló radiátorok, amikben hűtőfolyadék kering. A kabin felesleges hőjét a hűtőfolyadék elszállítja a radiátorokig, ahol kisugárzódik az űrbe. A start előtt, amikor a földi személyzet már lezárta a kabint illetve a visszaérkezés során, amikor a kabin már leérkezett az Atlanti-óceán vizére egy fluorozott szénhidrogén gázzal töltött hűtő és páralecsapó rendszer gondoskodik a megfelelő hőmérsékletről és páratartalom biztosításáról. A Dragonon alkalmazott űrruha feladata a kabin dehermetizációja esetén biztosítani az űrhajós nitrox ellátását és testének hűtését. A ruha egy egységet képez, a sisak a kesztyűk és a csizmák levehetőek. A ruha el van látva egy csatlakozó csővel a nitrox áramoltatásához, elektromos csatlakozással a szelepek működtetéséhez és kommunikációs összeköttetéssel. Minden űrruha egyedileg, méretre szabottan készül. A sisak 3D nyomtatással készül beépített mikrofonokkal, szelepekkel és a sisakplexi mozgatásához és lezárásához szükséges mechanikával.

A Crew Dragon-t a kétfokozatú Falcon 9 hordozórakéta juttatja az űrbe. A Falcon 9 első fokozata újra felhasználható, a levállást követően a saját hajtóművével irányított fékezést végrehajtva landol a tengeren lévő leszálló platformon. A teljes hordozórakéta 70 m magas, 3,7 m átmérőjű és feltöltve 549 054 kg súlyú. Alacsony földkörüli pályára 22 800 kg hasznos tömeget tud juttatni. Az első fokozat kilenc, a második egy darab Merlin 1D rakétahajtóművel rendelkezik. A hajtóművek RP-1 kerozin hajtóanyagot és folyékony oxigént égetnek el működésük közben. Egy hajtómű tolóereje tengerszinten 845 kN, vákuumban pedig 981 kN. A Crew Dragon a Falcon 9 hordozórakétával a NASA Cape Canaveral-i űrközpontjából startol. A SpaceX 2014-ben 20 évre bérbe vette az LC-39A indítóállást, amelyet a Falcon-9 és Falcon Heavy indításra alakítottak át. A Nemzetközi Űrállomáshoz innen indítják a rakományt és a legénységeket szállító Dragon űrhajókat. Az indító állástól nem messze, a rámpa végén helyezkedik el egy vízszintes szerelőcsarnok, a Horizontal Integration Facility, ahol a rakéta fokozatait és az űrhajót összeszerelik. Ezután egy mozgó emelőjármű, a Transporter Erector, viszi a hordozórakéta-űrhajó együttest a kilövő állásig, majd függőleges állapotba állítja. Az emelőjármű egyúttal meg is támasztja a rakétát és biztosítja a rakéta feltöltéséhez szükséges csőhálózatot és csatlakozási pontokat. Az LC-39A indítóálláson lévő torony biztosítja a legénység beszállását, illetve a NASA biztonsági protokolljához híven a drótkötélpályás mentőrendszerrel rendelkezik, amivel a legénység gyorsan el tud távolodni a rakétától vészhelyzet esetén.

Az indítás napján a beöltözött legénység nagyjából három órával a start előtt érkezik meg az indítóálláshoz. A legénység ezután beszáll a kabinba, ellenőrzik az űrruhák tömítését, a kommunikációs rendszerek működését, majd két órával a start előtt lezárják a kabint. Körülbelül 45 perccel a start előtt visszahúzódik a beszállóhíd, 35 percnél megkezdődik a kerozin és a folyékony oxigén feltöltése az első, majd 16 percnél a második fokozatba. 5 perccel a start előtt a Dragon átáll a saját belső energiaforrásainak használatára. Egy percnél megkezdik a tartályok feltöltését repülési nyomásra. 3 másodpercnél beindul a gyújtási szekvencia és az első fokozat hajtóműveiben felépül a tolóerő. Amint ez megtörténik a Falcon-9 a Crew Dragonnal az orrán felemelkedi és megkezdi utazását a Nemzetközi Űrállomás felé. A start után 58 másodperccel a rakéta eléri a legnagyobb aerodinamikai erőkből származó terhelést, a MAX Q szakaszát. 2 perccel és 37 másodperccel az indítás után az első fokozat hajtóművei leállnak és megtörténik az első fokozat leválasztása. 2 perc 48 másodpercnél gyújt a második fokozat, ami egészen 6 perc 2 másodpercig működik. Eközben az első fokoztat fékező gyújtást hajt végre és elkezd ereszkedni az óceán felé. Az indítás után 9 perccel az első fokozat hajtóművei lefékezik a fokozatot és az a kinyitott leszálló talpakra érkezve landol a tengeri platformon. 12 perccel és 3 másodperccel a fellövés után a Dragon elválik a hordozórakéta második fokozatától, majd kinyitja az orrkúpját. A következő nap során a Dragon űrhajó pályamódosítási manővereket hajt végre, amivel megemeli a saját pályáját, hogy elérje a Nemzetközi Űrállomást. Az űrállomás közelében kezdetét veszi az automatikus megközelítés és a dokkolás. A dokkolást követően az űrhajósok megkezdik küldetésüket az űrállomáson. A küldetés leteltével a Dragon lekapcsolódik a Nemzetközi Űrállomásról és elkezdi csökkenteni pályájának a magasságát, majd belép a légkörbe. A légköri súrlódási szakasz elhagyása után két kisebb ejtőernyő stabilizálja a kabint, majd kinyílik a négy főernyő és a kabin lassan leér az óceán felszínére. A Crew Dragon egyaránt alkalmas arra, hogy a szárazföldön illetve az óceánban landoljon. A NASA missziók esetén az Atlanti-óceánban hét kijelölt körzetet határoztak meg a landolásra Pensacola, Tampa, Tallahassee, Panama City, Cape Canaveral, Daytona és Jacksonville közelében.

Mielőtt a Crew Dragon eljutott az első repülésig számos tesztnek vetették alá. Az első elkészült űrhajó a C201 DragonFly, részt vett a 2015. május 6-án elvégzett Pad Abort elnevezésű tesztben. A teszt során a mentőrendszer SuperDraco hajtóműveinek teljesítményét ellenőrizték. Az űrhajó kabinját mérőműszerekkel és az űrhajósok tömegével egyező ballaszttal töltötték meg. A Cape Canaveral-ban lévő Kennedy Űrközpont LC-40-es indítóhelyén álló űrhajó nyolc darab SuperDraco hajtóművét floridai idő szerint 8 órakor gyújtották be és a Dragon felemelkedett az indítóállásból. A hajtóművek összesen nagyjából 6 másodpercig működtek, ezalatt az űrhajó körülbelül 1200 m magasságig emelkedett, majd levált a műszaki egység, a kabin pedig – az ekkor még három - főernyő segítségével 1 perc 39 másodperc repülés után leereszkedett az Atlanti-óceánra. Az főernyők számát később a teszt adatai alapján négyre növelték. November 24-én a SpaceX texasi McGregor-ban lévő telepén sikeres lebegtetési tesztet hajtottak végre a Dragon kabinjával. A kabint egy daruról lógatták le, majd a SuperDraco hajtóművek beindításával sikeresen lebegésbe hozták, így tesztelve a szárazföldi leszállás során a fékezést. A C202 űrhajót, amit Qual Module-nak kereszteltek el, strukturális teszteknek vetették alá, a C203 segítségével pedig az ECLSS rendszert tesztelték. Az űrhajó első űrbeli tesztjére 2019-ben került sor a Demo-1 küldetés során. 2019. március 2-án floridai idő szerint 2:49:03-kor startoló Falcon-9 pályára állította a C204 névre hallgató Dragon űrhajót. A fedélzeten egy törésteszt bábut helyeztek el, akit a mérnökök Ripley-nek neveztek. A Dragon másnap 10:51-kor automatikusan dokkolt a Nemzetközi Űrállomással és összekapcsolódva marad vele egészen március 8-án 7:32-ig. A leválást követően a kabin belépett a légkörbe és 13:45:08-kor sikeresen landolt az Atlanti-óceánon, ahol a GO Searcher nevű kutatóhajó a fedélzetére emelte. A következő tesztre 2020. január 19-én került sor. Az In-flight Abort Test során a Dragon mentőrendszerét és a SuperdRaco hajtóművek működését vizsgálták a repülés egyik legkritikusabb pontjában, a Max Q tartományban. A Falcon-9 emelkedése közben a C205 számú Dragon mentőrendszerét beindították, a SuperDraco hajtóművek pedig sikeresen eltávolították az űrhajót a rakéta közeléből, miközben az aerodinamikai- és a Dragon leválásából származó mozgási erők széttépték a rakétát. A Dragon ezután elérte a ballisztikus pálya legmagasabb pontját, ahol a műszaki egységet leválasztották. Ezt követően Draco hajtóművekkel pozícionálták a kabint, ami ezután ejtőernyők segítségével ereszkedett le az óceánra 15:38:54-kor.

A C206 lett az első Dragon, ami embereket szállított az űrbe. A NASA korábbi űrrepülőgépe előtti tisztelgésként Endeavour névre elkeresztelt űrhajóra jutott az a történelmi feladat, hogy megismételje a Demo-1 küldetést, immár emberekkel a fedélzetén. A Demo-2 küldetés legénységének Douglas Hurley parancsnokot és Robert Behnken műveleti parancsnokot jelölte ki a NASA. Mindketten három-három repülést teljesítettek korábban így veteránnak számítottak az űrhajósok csoportján belül. Emellett 2015 óta részt vettek az űrhajó fejlesztésében, így jól ismerték a Dragon működését. Tartalékként Kjell Lindgren űrhajóst jelölték ki, aki egyszer járt korábban az űrállomáson. A repülési terv szerint az Endeavour csatlakozik majd az űrállomáshoz és néhány hónapot tölt az űrben. A felbocsátás dátumát 2020. május 27-ére tűzték ki, az időjárás azonban nem volt kegyes ezen a napon, villámlás veszély miatt a startot el kellett halasztani. Három nappal később azonban minden akadály elhárult. Hurley és Behnken beöltöztek az űrruháikba, majd a szivárgási ellenőrzés után Elon Musk, a SpaceX elnöke és Jim Bridenstine, a NASA vezető adminisztrátora köszöntötte az űrhajósokat. Az LC-39A álláshoz egy Tesla Model X gépjárművel vitték ki őket. 150 000 ember gyűlt össze a floridai tengerparton, hogy élőben lássa az indítást. Donald Trump hivatalban lévő elnök és Mike Pence alelnök szintén jelen volt, mind május 27-én, mind 30-án. Élő internetes közvetítésen keresztül körülbelül 10 millió ember figyelte az eseményeket (köztük a szerző is). Május 30-án floridai idő szerint 14:22:45 feldübörögtek a Falcon-9 hajtóművei és elemelték az indítóállásból az Endevaour-t. A repülés simán, eseménytelenül zajlott és 12 perc múlva elérték a földkörüli pályát. Mindkét űrhajós vitt magával egy-egy játékot a fiaiktól. Zéró gravitációt elérve a kis dinoszaurusz és a másik plüss játék elkezdtek lebegni a kabinban jelezvén mindenki számára, hogy elérték az űrt. Május 31-én 14:16-kor sikeresen dokkoltak az űrállomáson, ahol a fenti legénység Chris Cassidy parancsnok, Anatolij Ivanyisin és Ivan Vagner fedélzeti mérnökök köszöntötték a csapatot. Hurley és Behnken fedélzeti mérnökkén csatlakozott a Nemzetközi Űrállomás 63. expedíciójának legénységéhez egészen augusztus 1-ig. Elsején eljött a búcsúzás pillanata, 23:35-kor az Endeavour levált az űrállomásról, eltávolodott tőle, majd megkezdte a fékezési manővert, aminek hatására pályájának magassága csökkent. Augusztus 2-án 17:56-kor leválasztották a műszaki egységet, becsukták az orrkúpot, a kabin pedig belemerült a légkörbe. 18:44 kinyíltak a stabilizáló ernyők, majd egy perccel később a négy főernyő. Három perccel később az Endeavour belecsobbant az Atlanti-óceán vizébe két űrhajósával és 150 kilogrammnyi visszahozott rakományával együtt.

Az Apollo űrhajó utolsó, 1975-ös repülés után ez volt az első vízre szállás az amerikai űrhajózás történetében. Az űrhajósok mentését megzavarta néhány privát motorcsónak, amik bámészkodó utasaikkal együtt túl közel merészkedtek a kabinhoz, ezért a parti őrség hathatós felszólítása kellett, hogy hátrébb húzódjanak. A GO Navigator nevű hajó vette fedélzetére a kabint és az űrhajósokat. A repülést követő elemzések kicsivel nagyobb mértékű eróziót fedeztek fel a hőpajzs egy adott területén, mint várták. Az esemény azonban nem veszélyeztette volna az űrhajósok életét és a jövőbeni repüléseknél több impregnáló anyag alkalmazásával kiküszöbölhetővé vált. Az ernyők nyitása kissé lassúra sikeredett, ezért megváltoztatták azt a nyomásmérő műszert, ami magasság mérésében vesz részt, hogy gyorsítsák a folyamatot. A sikeres tesztrepülések hatására következhetett az első igazi repülés, a Crew-1. A legénységnek Michael Hopkins parancsnokot, Victor Glover pilótát, Soichi Noguchi és Shannon Walker küldetésspecialistákat jelölték ki. Noguchi, aki a japán űrügynökség űrhajósa háromszor, Hopkins és Walker kétszer, Glover pedig egyszer jár eddig az űrben. A tartalék legénység Kjell Lindgren és Akihiko Hoshide alkotta. A csapat a C207 Resilience űrhajóval 2020. november 15-én floridai idő szerint 19:27:17-kor startolt Cape Canaveral-ból, sima repülés után 17-én dokkoltak az űrállomásnál és csatlakoztak 64. expedíció legénységének tagjaihoz. Május elejéig maradtak, majd 168 nap után május 2-án hajnali 2:56-kor csobbantak bele a Mexikói-öböl vizébe. A Crew Dragon program ezzel a repüléssel végleg elérte azt a szintet, amivel teljes értékű részévé válhatott a Nemzetközi Űrállomás programjának és az Egyesült Államok űrkutatásának.

Források